Tom  megállt Bill cellájának ajtaja előtt, és benézett a rácsokon át. A szoba mint ahogy eddig mindig, most is sötétségben volt, de most még sötétebb volt, mivel odakint lement már a nap. Tom próbált bekukucskálni, de nem sokat látott, és úgy tűnt, Bill nincs is odabent. Talán a fürdőszobában, de se fény, se hangok nem jöttek onnan.

Megkereste a kulcsot az övére csatolt csomóból, és halkan kinyitotta a zárakat. Lassan tolta be az ajtót, szinte félbe, hogy a zajjal megzavarja a csendet.

Ezüstös fénycsóva jelent meg a cellában, bevilágítva a szemközti falat. Tom majdnem felugrott, amikor meglátta, ahogy a magas alak ott áll az ablak mellett, és annak ellenére, hogy az arca árnyékban volt, biztos volt benne, hogy őt bámulja.

- Abbahagynád ezt? – sóhajtotta Tom, és próbálta elrejteni, hogy mennyire közel is volt egy szívrohamhoz.
Az alak, Bill, oldalra döntötte a fejét, és az egyik ujját kétszer behajlítva intett Tomnak.

Tom habozva, de végül elindult. Próbálta a szemét hozzászoktatni a sötéthez, hogy néhány arcvonását ki tudja venni, és kevésbé tűnjön úgy, mintha valami horrorfilm szereplője lenne. Egyedül az hiányzott volna, hogy Bill elkezdjen rángatózni, és hörögve elinduljon felé.

… basszus.

- Helló? – kérdezte, a hangja pedig üresnek hangzott, ahogy visszaverődött a falakról.

A rab lassan a másik oldalra döntötte a fejét, és ismét intett az ujjával. Gyere ide.

Tomnak a szőr is felállt a hátán, ahogy még egy lépést tett a sötét árny felé. Óvatosan nézte, mintha arra várna, hogy hirtelen megtámadja. Nagyjából egy lépésnyi távolságra állt meg tőle.

Egy darabig csak álltak, egymást nézve, Tom pedig megint majdnem felugrott, amikor Bill végül megszólalt.

- Látnod kéne az arcod, nevetséges. – mondta, majd vigyorogva belépett a fénybe. – Mintha szellemet látnál.
Tom a szemeit forgatta, de titokban örült, hogy Bill kilépett a sötétből. Úgy tűnt, Bill nagyon élvezte kiakasztani Tomot, de próbálta nem kimutatni, hogy sikerült is neki.
- Éhes vagy? – kérdezte Tom. – Hoztam egy szendvicset.
Anne adta neki, még mielőtt eljött, és azt mondta, hogy ha nem is kéri, biztos megtalálja majd a helyét, Tom pedig értette a célzást.
Bill az ajkába harapott, és izgatottan nézett fel.
- Hoztál nekem kaját?
- Öm… olyasmi. – vallotta be Tom, félénken mosolyogva.
Bill felvonta a szemöldökét, de nem mondott semmit. Leült az asztalhoz, kinyújtotta a karját, Tom pedig kivette a zsebéből a szendvicset, és odaadta neki.

- Most hogy már voltál olyan kedves, hogy kaját hozz nekem, – mondta Bill miközben szétnyitotta a szendvicset, hogy megnézze mi van benne. Óvatosan kiszedte belőle a salátát, ami a sajt és a sonka között volt, és az asztalra rakta. – Szerintem elkezdhetnénk egymást a nevünkön szólítani? Mármint hogy tovább lépjünk a „te” részről? Hm, Tom?
- Ömm…
- Tudod a nevem, nem? Tudom, hogy hallgattad, amikor a konyhásnővel beszéltem ma.
- Öm… igen. – mondta Tom, a nyakát dörzsölve. Nem tudta hogy értelmezze Bill hanglejtését. Nem hangzott sem sértődöttnek, sem dühösnek, vagy valami, inkább csak… teljesen átlagosnak. Tom nem tudta megfejteni. Talán csak túl régóta van itt; annyira, hogy már nem is érdekelte mi zajlik körülötte.
- Remek. – mondta Bill, a szendvicset nézve, majd beleharapott.
- Hát, hogy vagy? – kezdte Tom a szánalmasan gyenge társalgási témát, de Bill nem nevetett fel, nem vágott pofákat. Csak rágott.
- Hogy vagy ki?
Tom felsóhajtott.
- Hogy vagy, Bill?
- Hmm, ez sokkal szexibb a te szádból. – merengett Bill, mintha csak magának jegyezte volna meg, de Tom tudta, hogy nem erről van szó. Egyik lábáról a másikra nehezedett, nem tudta mit mondjon.
- Ez illetlen, és nem válaszoltál a kérdésemre.
Bill lassan rágta az ételt, mielőtt lenyelte volna.
- Nem ülsz le?

Tom nagyot pislogott, és amikor tudatosul benne, hogy még mindig áll, ezért gyorsan le is ült Billel szemben. Látszólag Bill nem akart válaszolni, ezért úgy döntött, hogy inkább mást kérdez.
- Van abból több is? – kérdezte kíváncsian, Bill karjára mutatva.
- Még kettő. – mondta Bill, majd újra a szendvicsbe harapott.
Tom azt akarta mondani, hogy mutasd meg, de a nyelvére harapott. Nem tudta, hogy ez hogy hangzana, de nem akarta, hogy félreérthető legyen. De Bill magától is lerakta a szendvicset, és hátat fordított Tomnak, felemelkedett a székéről, és megmutatta a nyakát.
- Ez volt az első. – mondta, megérintve a szimbólumot.
- Mit jelent?
- Yin-yang.
- Azt látom. – mondta Tom, a szemeit forgatva. – Úgy értem, miért pont az?
- Nincs oka. – mondta Bill, majd elengedte a haját. Tom nehezen akarta elhinni.
- Csak úgy választottál valami szimbólumot, aminek nincs is semmi jelentése számodra?
- Igen.
Baromság.
Bill csendben volt, Tom pedig az arckifejezését tanulmányozta, de nem vitte sokkal közelebb.
- És… - mondta akkor Bill, felállva Tom előtt. – Ez a másik.
Felhúzta a pólóját, Tom szemei pedig elkerekedtek, ahogy elkezdte letolni a nadrágját, amíg egy hármas csillag meg nem jelent, mélyen a csípőjén. Nagyon mélyen. Tomnak kiszáradt a szája, és hülyén bámulta. 
- És ez mit… ömm…
- Csak egy csillag. – mondta Bill, visszaengedve a pólóját. – Tetszett.
Egy ujjával a pólója alá nyúlt, egyértelműen a csillagot tapogatva.
- Neked tetszik? – fordította oldalra a fejét, Tom pedig nagyot nyelt.
- Ömm, persze. – mondta Tom, és elszakította a tekintetét Bill csípőjéről. – Mikor csináltattad?
Bill visszaengedte a kezeit, és újra leült a székéra.
- 15 voltam.
- Wow. – mondta Tom meglepetten. – El sem hiszem, hogy a szüleid hagyták.

Amikor felnézett, látta, hogy Bill megfagyva bámulja az asztalt. Tom a homlokát ráncolta.
- Bill?
Bill összeszorította az állkapcsát, erősen, a levegő pedig az orrlyukain át jött ki remegve, mintha az egész teste mindjárt elkezdene remegni.
- Tűnj el. – mondta halkan, összeszorított fogakkal.
- Mi? Miért? Valami rosszat mondtam?
- Tűnj el! – üvöltötte, Tom pedig hátraugrott, ahogy Bill megbillentette az asztalt, és átrepítette a szobán. Tom tágra nyílt szemekkel sétált hátrafelé, ahogy a durván remegő Billt látta.
- Tűnj el! – mondta ismét, és Tom hallotta a kimondatlan fenyegetést a hangjában. Tűnj el, mielőtt bántalak.
Tom hátrafelé tette a lépéseket, de amikor elérte az ajtót, nem nyitotta ki. Mély levegőt vett.
- Nem.
Bill szemei fellobbantak, Tom pedig erőt vett magán, hogy ne hátráljon.
- Tom! – figyelmeztette Bill, remegve, a kezeit pedig annyira erősen szorította az öklébe, hogy már kezdett elfehéredni.
- Nem. – mondta Tom ismét. – Nem, amíg nem mondod el mi rosszat csináltam.
Bill összeszűkítette a szemeit, Tom pedig elfelejtett levegőt venni, amikor észrevette, hogy lassan vér folyik ki Bill tenyeréből. Nem érezte, hogy a körmei áthasítják a bőrét?

Tom lassan, óvatosan előre lépett, mintha csak egy vicsorgó kutya felé indulna. Felemelte a kezeit, Bill pedig agresszívan morgott, Tomnak pedig az az őrült gondolata támadt, hogy mintha épp egy vérfarkassá akarna átváltozni, vagy valami. Majdnem elnevette magát. Majdnem.
- Tom, esküszöm-
- Sajnálom. – mondta Tom. – Bármit, amivel megsértettelek. Nem akartalak.
Bill szemei még jobban összeszűkültek, és elfordult Tomtól.
- Ne gyere közelebb. – mondta halkan sziszegve, ahogy a hátával a falhoz ért.
- Közelebb megyek. – mondta Tom, és hamar ott is volt, karnyújtásra tőle. Bill úgy remegett, mintha valami belső harcban lett volna, nehogy kitépje Tom tüdejét.
- Takarodj el a picsába. – sziszegte Bill, a falhoz préselve magát, Tom pedig örült, hogy jók a reflexei, ugyanis Bill már ütött volna felé, de Tom megragadta a csuklóját. Bill felnyögött, és megpróbálta megütni a másik kezével, de Tom azt is megfogta, és a falhoz nyomta a csuklóit, nem messze a fejétől. Maga is meglepődött, hogy mennyi erőt kellett kifejtenie, csak hogy megtartsa Bill kezeit, a rab ugyanis minden erejével küzdött ellene.

- Engedj el! – kiabálta Bill, Tom pedig a fejét rázta, továbbra is csapdában tartva önmaga és a hideg fal között.
- Nem, amíg kibaszottul le nem higgadsz.
- Nem higgadok le, amíg nem engedsz el.
- Akkor egész nap itt állunk.
Bill ekkor minden erejével belerúgott Tom sípcsontjába. Felszisszent, de nem mozdult továbbra sem.
- Mi a bajod? – kiáltott rá Bill, sötét tekintettel.
Tom nem válaszolt, higgadtan nézett továbbra is, ahogy Bill próbált kiszabadulni. Végül, a küzdelme abbamaradt, és zihálva meredt Tomra.
- Megnyugodtál? – kérdezte Tom, Bill pedig keményebben bámult rá.
- Most elengedem a kezeid. – folytatta Tom. – Ne próbálkozz semmivel, különben a földre küldelek.
- Nem tudnál.
- Oh, dehogy nem. Rendőrségi kiképzés, plusz alig van súlyod.

Bill felnyögött, de Tom beleegyezésnek vette ezt, ezért lazítani kezdett a szorításán, és lassú mozdulatokkal leirányította Bill kezeit, hogy az oldala mellett lógjon. Ezután a kezeivel végigsimította Bill karját, és a vállait fogva szólalt meg.
- Túl sovány vagy.

Bill nem mondott semmit, csak Tom szemeibe bámult, amíg Tom úgy nem kezdte érezni, hogy még ha az élete függne tőle, akkor sem lenne képes elfordulni. Bill sötét szemei most aranyszínűnek tűntek, és majdnem olyan volt, mintha versenyeztek volna. Ne pislogj, ne fordulj el. És egyiküknek sem állt a szándékában elveszíteni, Tom pedig azon gondolkozott, hogy Bill mikor fog eljönni a faltól.  Végül azonban, Tom szemei bepárásodtak, és ösztönösen pislogni kezdett. Bill elmosolyodott, elvigyorodott, és oldalra döntötte a fejét.

- Még mindig hozzám érsz. – mondta fátyolos hangon.
- Észre vettem. – válaszolta Tom, de a kezei valahogy nem akarták elengedni a vállait. Bill előre lépett, Tom kezei pedig lecsúsztak a karján át a csuklójáig. Tom rájött, hogy ez még rosszabb így, de nem tudta elvenni a kezét. Odaragadt. Hogy csinálta ezt Bill?
Bill közelebb lépett, majd még közelebb, amíg az orruk össze nem ért. Tom úgy érezte megfagyott.
- Mit mondott Anne rólam? – kérdezte.
- Öm… semmit. – mondta Tom, elkerekedett szemekkel. Honnan tudta? Várjunk, valószínűleg sehonnan; biztos csak tippelt, és Tom most bevallotta. Basszus.
- Hmm, ja, nem hiszem el.
- Sajnálom.
- Nem zavar. Amíg szépen beszél rólam, nem gond, nem akarom, hogy rosszat gondolj rólam.
- Nem… nem gondolok rosszat.
Bill csak elmosolyodott, már amennyire tudott, amolyan Bill-mosollyal.
- Senkiről nem tudnál rosszat gondolni, ugye? – kérdezte. Mintha le lenne nyűgözve. A jeges ujjaival hozzáért Tom arcához. – Nem számít mit csináltak.
- Próbálok. – suttogta Tom, nagyon is jól tudva, hogy ez már egyértelműen a túl közel kategóriában van.
- Igen, ez egy kicsit mondjuk hülyeség. – folytatta Bill. – Egy kicsit naiv.
Az ujjai Tom nyaka köré fonódtak, Tom pedig erőteljesen gondolkozott, hogy mit is mondhatna.

- Mi történt most, Bill? – kérdezte. – Mit mondtam?
- Semmi. – mondta Bill, kicsit megkarmolva Tom nyakát a körmeivel. – Nem voltam felkészülve, ennyi. Előfordul. De el kellett volna menned.
Bill a szemöldökét ráncolta, ezt látva pedig Tom is. A fejében próbálta visszajátszani a beszélgetést. Miről is beszéltek? A tetoválások, és aztán…. Oh.
- Nem látogatnak meg? – kérdezte halkan, óvatosan.
- Nem igazán.
- Sajnálom.
Bill vállat vont, és Tom nyakát simogatta, a tekintetével ismét rabul ejtve.
- Most félsz?
- Nem. Kéne?
- Nem tudom. Kéne?
- Mondd meg te.
- Próbálom.
- Ez figyelmeztetés?
- Ez figyelmeztetés. – mondta Bill mélyen, majd közelebb hajolt, Tom füléhez.
- Köszönöm. – suttogta, közben az ajkaival hozzáért Tom füléhez.
- Mit? – dadogta Tom, megragadva Bill csípőjét. Mi a szart csinált Bill? És mi a szart csinált ő? Basszus, basszus.
- A szendvicset.
Ekkor a nyelvét lassan kicsúsztatta az ajkai között, és végignyalta Tom fülét, de a következő pillanatban már teljesen kilépett Tom kezei közül.
- Elmegyek zuhanyozni. – mondta Bill. – Ha gondolod, csatlakozhatsz, de…
- Megyek. – mondta Tom sietősen. Tudta, hogy ha Bill nagyon rákoncentrál, a végén még tényleg hipnotizálja, hogy elmenjen vele. Nem lenne jó. Az már teljes mértékig kimerítené a ’túl közel’ fogalomkörét.
- Én, ömm… én csak… ja, hát, szia.
- Jó éjt. – mondta Bill édesen, az ujjaival integetve, ahogy Tom kibotorkált. Azt is majdnem elfelejtette, hogy bezárja a cellát maga után.

Bill a zárt ajtót nézve hallgatta a sietős lépteket a folyosóról.

Elmosolyodott a sötétségben.